Napról napra

DIMÉNY LEVENTE 1975-ben született Székelyudvarhelyen, 1999-ben diplomázott színészként a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen Boér Ferenc osztályában. 1999 óta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja, 2009–2011 között művészeti vezetője, 2012-től 2018 áprilisáig a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatója. A kortárs táncművészet partiumi megteremtését és népszerűsítését szolgáló munkája elismeréseképpen 2018-ban Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki. TASNÁDI-SÁHY PÉTER beszélgetett vele.

A kaukázusi krétakör előadása Anca Bradu rendezésében sem csak a szűken vett tanulságról szól. Sokkal inkább az élet összetettségéről, kiszámíthatatlanságáról, gazdag tarkaságáról, ahol az egyetlen biztos, bár néha megingó pont Gruse embersége, amelyet Tasnádi-Sáhy Noémi különös erővel jelenít meg. A természetes, magától értetődő tisztesség erejével. A nyílt, ártatlan, érintetlen lelkek erejével.

A fesztiválprogram korpusza nem egyetlen témára épül, ha mégis megpróbálnék ilyenket megnevezni, olyan univerzális témákat mondhatnék, mint ember és közösség, ember és társadalom, ember és hatalom, ember és magánya.

Ebben a luxusra hajazó miliőben ugyanis az utánzás a legfontosabb cselekedet, a karaokézás a legművészibb megnyilvánulás, a szelfizés a legizgalmasabb időtöltés, és a „baráti körben” csakis a házilag gyártott kifutón lehet bemutatni az extravagáns ruhatár legújabb darabjait.

Érthetetlenül, megfejthetetlenül lassú előadásról van szó: úgy tűnik, a rendező nemhogy nem tartotta problémásnak a darab túlírtságából fakadó nehézkes tunyaságot, de azt jelölte ki rendezőelvként.

A Kisvárdai Fesztivál természetesen ma is a határon túli magyar színházak fesztiválja, akárhogy is nevezik.

Tizenhat éve jártam utoljára Kisvárdán, az új találkozás örömmel töltött el, és amikor azt mondom, hogy „mintha tegnap lett volna”, meg hogy „megállt az idő”, az nem kritikai észrevétel, hanem a folytonosság konstatálása.

 Az identitás és a hagyományőrzés XIX. századi gondolata ma már nem lehet színházszervező elv…